02.15.

 Szép napot!

A második pedagógia óra is nagyszerű hangulatban zajlott, élveztem a feladatokat. Az óra első felében beszélgettünk a pedagógus szakmai gyakorlatáról, arról, hogy mi befolyásolja a pedagógusok gondolkodását, osztálytermi gyakorlatát. Ezen kívűl szót ejtettünk még különböző nézetekről, azoknak a forrásairól és feltárásának módszereiről is. Az óra második felében egy számomra nagyon szimpatikus feladatot kaptunk. Egy képen különböző foglalkozásokat végző személyek voltak, amik közül egyet a tanári szakmával kellett asszociálnunk.

🥀 / 🎵 / ♱ / 💃 / 🐔 / 🦁 / 👩🏻‍⚖️ / 🗿

A fentiek közül én az állatidomárt választottam. Számomra meglepő volt, hogy én voltam az egyedüli aki ezt választotta, de természetesen egyetértettem a többiek döntésével is, hiszen mindegyikben van valami, ami fontos, hogy meglegyen egy tanárban is. Én két féle gondolatmenet alapján döntöttem az állatidomár mellett. Szerintem a gyerekek olyan szempontból hasonlítanak a "vadállatokra", hogy pl. amikor óvoda után átkerülnek az iskolába, legtöbbjük még semmit sem tud a tananyagokról, az elvárásokról, olykor kicsit még neveletlenek is. Hasonló a helyzet amikor pl. egy vad oroszlánt befognak, és egy állatidomár "kezei közé kerül", aki felkészíti azt a cirkuszi szereplésre. Íly módon fogadtatja be a tanár is a diákokkal az újabb és újabb ismereteket. Egy másik logika is kapcsolódik ehhez a metaforához az én gondolkodásom szerint. A cirkusz egyébként is egy vitatott téma, nem véletlenül. Egy elefántnak egyaltálán nem lényeges az életeben, hogy tudjon "kézenállni", ahogy egy oroszlánnak sem, hogy átugorjon a tüzes karikán. Úgy érzem az iskolában a diákokkal is sokszor megtaníttatnak olyan dolgokat, amik nélkül is teljes életet tudnánk élni. Sokszor a fölösleges dolgokon van rengeteg hangsúly, míg az élethez szükséges dolgok vagy csak elenyésző mértékben, vagy olykor semennyire nem hangzanak el az iskolákban.

Mindezek után felmerült egy olyan kérdés, hogy az én egykori kedvenc tanáromat is ezzel a metaforával "írnám-e le". Miután végig gondoltam, rájöttem, hogy a régi kedvenc tanáromról nem vélekednék úgy, mint "állatidomár". A kertész, vagy tyúkanyó metafora sokkal pozitívabbnak tűnt már ekkor. Lényeges, hogy egy tanár ne csak tananyagot tudjon leadni, hanem ott legyen a diákoknak akkor is, ha lelki támaszt kell nyújtani. Fontos, hogy a tanár és a diákjai között legyen a "tananyagot leadó-tananyagot befogadó" kapcsolaton túlnyúló, mélyebb kapcsolat is. Mind a tanítás és mind a tanulás is sokkal hatékonyabb, ha a tanár a diákra nem csak úgy tekint mint "egy diák a sok közül", hanem mint érző személy, egyéni személyiséggel. Fordítva is igaz, a diákoknak is hasonlóan kéne nézniük a tanáraikra.

Felmerül a kérdés, hogy melyik metafora a legjobb? Milyen szempontok alapján döntjük el, hogy melyik a legjobb? Van-e egyáltalán legjobb? 

Nem egyszerű választ találni ezekre a kérdésekre, de annyi biztos, hogy mindegyik szakmában dolgozó személynek van valami olyan tulajdonsága, ami elengedhetetlen egy tanárnál is. A legfontosabb kérdés talán az, hogy egy-egy tulajdonság milyen mértékben legyen jelen a tanár személyiségében?